Hogyan legyünk hősök?
Glenn Beck-nek, a nálunk ismeretlen, de Amerikában kimondottan híres műsorvezetőnek, politikai kommentátornak és televíziós producernek van egy története egy idős német bevándorlóról. A néni 16 évesen még Németországban élt, a II. világháború és a nácizmus legsötétebb korszakában. Egyik nap összehozta a sors egy bujkáló zsidóval, aki már napok óta nem evett. A néni (akkor még kamaszlány) annyira megsajnálta, hogy adott neki egy tányér levest. Ez innen nézve talán nem hangzik akkora hőstettnek, de ott és akkor halálbüntetés járt érte. A néni ezt mondta Beck-nek: tudja, Glenn, az emberek nem varázsütésre válnak tisztességessé. Egyszerűen eljön egy pont, ahol úgy döntenek, hogy nem tartanak tovább a többséggel.
Valahogy így van ez a hőssé válással is. Valószínűleg senki nem születik hősnek. Egyszerűen eljön egy pont az életben, amikor a körülményekre adott reakció hőssé teszi az embert. Amikor nem úgy cselekszik, ahogy a többségtől várnánk. Hanem úgy, ahogy az ideáljainkban szerepel. A hős nem különleges lény. Csak olyasvalaki, aki különlegesen viselkedik.
De egyáltalán, kit nevezhetünk hősnek? Pókembert? Batman-t? Amerika Kapitányt? Esetleg Dobó Istvánt vagy Dugovics Tituszt? Ez igazából egyszerű. Hős az, akire felnéznek. Minél többen és jobban, annál nagyobb hős. Nem kell, hogy szuperképességei legyenek. Az sem szükséges, hogy egyedül mentsen meg egy egész várost. Ha felnéznek rá, akkor hős. Lehet, hogy csak hétköznapi. De pont belőlük kell sokkal több.
A gyerekeknek mindig is szükségük volt hősökre. Nem képregény-hősökre. Igaziakra. De talán még sosem volt ekkora szükségük hősökre, mint napjainkban, amikor az őrület egyre több irányból kóstolgat minket. A hős olyan, mint egy rendíthetetlen sziklaszirt a káosz dühöngő tengerében. Valami, amibe kapaszkodni lehet.
De hogyan legyünk hősök? Először is úgy, hogy nem gondoljuk túl a dolgot. Tulajdonképpen épp ellenkezőleg. A hőssé válás a hitelességgel kezdődik. Hitelesnek lenni pedig annyi, mint önmagunkat adni. Ez éppúgy nem hangzik nagy dolognak, mint egy tányér leves. De ma, amikor a világ a többség számára egy hatalmas szerepjáték, önmagunk felvállalása nagyon is hősies dolog.
Furcsa paradoxon, de ha valaki vállalja, hogy gyenge, akkor már nem is gyenge. A tökéletesség elérhetetlen ugyan, de minél inkább vállaljuk a hibáinkat, annál közelebb jutunk hozzá. A régi bölcsesség szerint a bátorság lényegében sebezhetőség. Kerítés és kapu mögé bújni talán biztonságos, de onnan mi sem jutunk sehova. Kitenni magunkat a támadásoknak és sérüléseknek a legkevésbé sem komfortos. De igazi eredményeket csak így érhetünk el.
Senki nem várja és várhatja el egy pedagógustól, hogy hős legyen. Ez olyasmi, amit kizárólag ő várhat el saját magától. De ha elvárja, ha meri önmagát adni, ha vállalja, hogy sebezhető lesz, ezzel példaképet teremt. Ilyen példaképekre pedig iszonyú szüksége van a világnak. És legfőképp: a gyerekeknek. A káosz tengere egyre háborgóbb. Kellenek a sziklaszirtek.