“Te mit tanítasz? Én? Gyerekeket.”


A címben szereplő idézet egy idős pedagógustól származik. Elmondása szerint mindig ezt feleli, amikor mások (nyilvánvalóan) azután érdeklődnek, milyen tárgyakat tanít. Az üzenet egyszerre egyértelmű és mélyen elgondolkodtató. Mennyivel könnyebb a tárgyról, mint a hallgatókhoz beszélni. Sajnos ez az eredményen is azonnal meglátszik. Amikor egy óra, egy előadás, egy prezentáció unalmas, annak elsődleges oka nem a téma. Hanem éppen ez a jelenség: a pedagógus/előadó a tárgyról beszél. Nem a hallgatókhoz. De vesszünk el egy kicsit a részletekben!

Az oktatás bizonyos szempontból nagyon hasonlít az értékesítéshez. Voltaképp az oktatás is értékesítés. Csak itt nem árut vagy szolgáltatást próbálunk eladni, hanem tudást. Talán még második olvasásra is vérlázító az oktatás szentségét ennyire piaci alapon szemlélni. A párhuzam azonban kérlelhetetlen. Ha nem veszik meg, amit felkínálunk, az oktatás éppúgy kudarcot vall, mint az értékesítés. Teljesen mindegy, hogy mi mit gondolunk a portékánkról.

Van még egy hasonlóság. Mindkét szakmában léteznek csaló kódok. A “csaló kód” kifejezés a számítógépes játékok világából jön. Ott a csaló kódok arra szolgálnak, hogy (a játék eredeti szabályaihoz képest) valamilyen könnyebbséget adjanak. Ilyenek lehetnek a plusz életek, az ellenség fegyvereivel szembeni sérthetetlenség vagy éppen a soha ki nem fogyó lőszerkészlet. A csaló kódok jellemző pszichológiai hatása, hogy rövid távon eufóriát okoznak, hosszabb távon azonban megölik a játék élményét.

Az értékesítés csaló kódja a kedvezmény. Számos variációja létezik, a végeredmény azonban ugyanaz. Ha van kedvezmény, könnyebb az értékesítés. A probléma az, hogy ha túl sokat használjuk, a vevők közömbössé válnak, így a kedvezmény lassan elveszíti az erejét. Ami ennél rosszabb, hogy elkezdenek növekedni a kedvezményekkel kapcsolatos elvárások, ami hosszabb távon egyre nagyobb fejfájást okoz a kereskedelemnek.

Bár nem pont így működik, de az oktatás csaló kódja a számonkérés és az osztályzás. Lehet, hogy semmi kedvem tanulni, de ha tudom, hogy témazárót írunk, akkor próbálom megerőltetni magam. De minden órán nem lehet osztályozni. Vagy talán lehet. Csak nem érdemes. Felmerül a kérdés: mit tehetünk akkor, amikor éppen nem alkalmazunk csaló kódot?


Ez a következő párhuzam az oktatás és az értékesítés között. Mert ugyanarra a kérdésre ugyanaz a kérdés a válasz: miért fontos ez a másiknak? Miért fontos ez a vevőnek, a hallgatónak, a diáknak? Ez egy könyörtelen, kegyetlen kérdés. Arra kényszerít minket, hogy megpróbáljuk beleképzelni magunkat a másik helyzetébe. A saját nézőpontunkhoz való ragaszkodás sokkal komfortosabb. Csak éppen eredménytelen.

Annyira könnyű belátni, hogy ezek a mai gyerekek mennyire borzalmasak. Hogy a világon semmi nem érdekli őket, csak az internet, a közösségi média, a számítógépes játékok. Meg a külsejük. Ráadásul úgy akarnak azonnali eredményeket, hogy erőfeszítést ne nagyon kelljen beletenniük. Önzőek, követelőzőek, otthon nem segítenek semmit, de elvárásaik - na, azok vannak. Woody Allen mondja az “Annie Hall” c. filmben, hogy az élet dolgait két csoportra osztja: a szörnyűekre és a reménytelenekre. A mai gyerekeket melyik csoportba soroljuk?

Csakhogy! Belegondolunk abba, milyen lehet manapság fiatalnak lenni? Milyen lehet az a gyerekkor, amit hol egy világjárvány, hol egy háború árnyékol be? És akkor ott van még a klímakatasztrófa fenyegetése, a gazdasági válság, a bizonytalanságnak az a szintje, ami a mi gyerekkorunkban egész egyszerűen elképzelhetetlen volt? Belegondolunk, mennyi frusztráció, félelem, szorongás dolgozhat bennük? Ezek után pedig próbáljunk felháborodni azon, hogy nem érdekli őket a nándorfehérvári diadal, Arany János Toldija, a papucsállatkák és a kettős kovalens kötés! A szemük előtt készül az a világ, amiben majd élniük kellene, összeomlani. Mi mit éreznénk a helyükben?

Van az a mondás, hogy nem téged utállak, hanem a viselkedésedet. A gyerekek sem az iskolát és a tanárokat utálják. Csak azt, ami az iskolában történik. Valójában talán még sosem volt diákoknak akkora szükségük egy pedagógusra, mint most. Talán csak az I. és a II. világháború előestéjén. Iszonyú szükségük van valakire, aki valóban megérti őket, aki odafigyel rájuk, aki segít a valós problémáikat megoldani. Legfőképp pedig valakire, aki reményt ad nekik. Csak az kell, hogy elhiggyék: tényleg fontosak.

Ezek a srácok iszonyú nagy bajban vannak. A többségük pedig a családjára sem számíthat. Nem azért, mintha a szülők ne akarnának segíteni. Csak nem tudják, hogyan kell. Ők is bajban vannak. Ezért van a beste kölkeinek annyira szükségük a pedagógusokra. Az alulfizetett, mellőzött, megbecsülésről talán már nem is álmodozó pedagógusokra. A magunk részéről nem hibáztatunk senkit, aki belefásul, feladja, Uram bocsá’ még a pályát is elhagyja. Mégis. A pedagógusok azok a hősök, akik az egri vár falán állva az egész országot védelmezik. Ha elbuknak, mind elbukunk. Ez nagyon patetikusan hangzik. Sajnos nagyon igaz. Talán eljön majd az idő, amikor a kitartásuk méltó elismerésben részesül. De addig ki kell tartani. A mai gyerekeknek pedig ma van szükségük segítségre.