Pedagógusmágia - így hat a tanító a tanítványra
A tanítás nem elválasztható a tanító személyétől. Illetve elválasztható - csak nincs értelme. A tanítás jóval több az egyszerű információ átadásnál. Ezért van az, amikor a matekzseniből csapnivaló matektanár lesz. Lehet, hogy a matekhoz nagyon ért. De a tanításhoz nagyon nem. A tanítás interakció. Két (vagy több) gondolkodó elme összekapcsolódása. Legalábbis jó esetben. De mi az a plusz a tananyag gépies tolmácsolásán túl, amitől a tanítás Tanítássá válik? Hogyan hat a pedagógus a tanítványaira. Kétféleképpen.
Ösztönzés
A pedagógus ösztönöz. Ha jól csinálja, akkor meg is lesz az eredménye. Az ösztönzésnek két alaptípusa van: a pozitív és a negatív ösztönzés. A pozitív ösztönzéshez tartozik a dicséret, az elismerés, a biztatás, a képességekre való összpontosítás. Annak felismerése és felismertetése, hogy az a gyerek tehetséges valamiben. A támogatás. Azaz minden, ami a gyerek önbizalmát erősíti, építi. Ebben semmi bonyolult nincs. De amilyen egyszerű, olyan könnyű megfeledkezni róla.
És akkor itt tegyünk helyre valamit. A “jó jegyek megszerzése” nem megfelelő cél. Éppúgy, ahogy a fizetés sem megfelelő cél a munka világában. A jobb jegyekre hajtás, mint kizárólagos motiváció torz értékrendhez vezet. Éppúgy, ahogy az is, ha valakit kizárólag a pénz motivál a munkájában. A jó jegy fontos, akárcsak a pénz. De a jó jegy és a pénz következmény, nem cél. A cél mindig valamilyen értékteremtés kell, hogy legyen. A tanulás esetében a világ és az élet jobb megértése, valamilyen készség elsajátítása, nagyobb kompetencia. Az osztályzat csak ennek a mutatója. A tankolásnak sem az a célja, hogy az üzemanyagjelző jó értéket mutasson, hanem az, hogy tele legyen a tank.
A negatív ösztönzéshez tartozik a kényszer, a büntetés, a veszteség fenyegetése. Nem állítjuk, hogy soha nem fordulhat elő, amikor ilyesmire van szükség. De minél ritkábban, annál jobb. A pedagógusi kompetencia része a büntetésre való hajlandóság a büntetés kényszere nélkül. Ez azt jelenti, hogy az ideális pedagógus tökéletesen hajlandó arra, hogy büntessen, de nem érzi úgy, hogy muszáj büntetnie. Ez olyasmi, ami így leírva egyszerűnek tűnik, de az igazi megértése kíván némi elmélyülést. Valójában annak a pedagógusnak, aki tökéletesen hajlandó lenne arra, hogy szükség esetén büntessen, valószínűleg sosem kellene büntetnie. Ha egy pedagógus gyakran büntet, az nem azért van, mert annyira hajlandó rá. Azért van, mert neki “muszáj” büntetnie.
Ennyit az ösztönzésről. De van itt még valami. Valami, ami főként a pedagóguslegendák sajátja. De amire bárki képes lehet. Csak van egy buktatója. Illetve nem is buktató - csak olyasmit kíván, ami a legtöbb emberből fájóan hiányzik. Pedig képesek lennének rá.
Inspiráció
Az inspiráció azt jelenti, hogy “belélegzés”. Amikor valaki inspirál minket, az hatással van ránk. A személye, a viselkedése, a tettei hatására úgy érezzük, hogy tennünk kell valamit. Hogy fejlődnünk kell. Hogy jobbá kell válnunk. Az ösztönzés és az inspiráció között az a különbség, hogy az ösztönzés célzottan ránk irányul. Megpróbálja elérni, hogy valamilyen módon reagáljunk. Az inspiráció nem ránk irányul. Nincs célja. Az inspiráció egyfajta kisugárzás. Olyan, mint egy aura. Nem azért van, hogy hasson ránk. Egyszerűen van és mellékesen hat ránk.
Az ösztönzés rövid távon eredményesebb, látványosabb. Ezért annyira könnyű leragadni nála. Hosszú távon viszont az inspiráció a befutó. Ez nem azt jelenti, hogy választani kell közöttük. Az ideális az, ha egy pedagógus inspirál is, ösztönöz is. De vitathatatlan, hogy ösztönözni könnyebb, mint inspirálni. Ahhoz, hogy inspiráljunk, a tárgy iránti rajongásra, elkötelezettségre, alázatra, tiszteletre van szükség. Csúnyán fogalmazva: minél valódibb a hivatástudatunk, annál inkább fogunk inspirálni. Ez nehéz. Főleg a mai világban. De megéri. Mert azzal, ha inspirálni tudunk egy gyereket, összehasonlíthatatlanul többet teszünk érte, mint bármennyi tétellel, évszámmal és életrajzzal. Aki inspirál, nyomot hagy. Életeket változtat meg. Irányt mutat. Az inspiráció teszi a pedagógust legendává.