Oktatás? Minek?


Dr. Teresa Torzicky-nak, egy osztrák oktatási szakembernek van egy zseniális hasonlata az oktatási reformokról. Azt mondja, mindegy, mennyit fejlesztünk egy gyertyán, akkor sem lesz villanykörte belőle. Az üzenete egyértelmű: nem a mostani oktatási rendszer javított változatára van szükségünk, hanem új oktatási rendszerre. Ezzel lehet vitatkozni, csak felesleges. A világ oktatási válságban (is) van. Ezt nem mi mondjuk, hanem az ENSZ. És nem a pandémiával kezdődött, hanem már jóval előtte. Nehéz lenne megmondani, mikortól tekinthetünk az oktatási rendszerre úgy, mint ami alkalmatlan a feladatára. Az viszont biztos, hogy mostanra vált a helyzet elviselhetetlenül fájdalmassá.

Ha az oktatási rendszer átalakításán kezdünk el gondolkodni, ennek alapvetően három kérdés köré kell csoportosulnia. Ezek a “Mit?”, a “Hogyan?” és a “Miért?”. Vagyis meg kell határoznunk, mit fogunk tanítani, ki kell dolgoznunk, hogyan fogunk tanítani, valamint végig kell gondolnunk, miért is tanítunk. Főleg szakemberként könnyű ráugrani az első kettőre. Ám ha a fontossági sorrendet nézzük, az éppen a fordítottja az előbbinek. Legelőször is a miértet kell tisztáznunk. Másképp megfogalmazva: mit várunk el az oktatástól?

Seth Godin-nak, aki ugyan a világ egyik leghíresebb marketingeseként ismert, de akinek nem egy könyve filozófiai mélységekbe kalandozik, van egy radikális hasonlata arról, mire kondicionálja az átlagembert az oktatás és a társadalom jelenlegi berendezkedése. Ez a hasonlat a birkalétra. Meglátása szerint a legtöbb ember arra van nevelve és képezve, hogy birkaként viselkedjen és az egyetlen ambíciója az legyen, hogy egyre magasabbra jusson a birkalétrán. Erős? Az. Nélkülöz minden alapot? Sajnos nem. Godin nyilván arra céloz, hogy az emberek többségének vezérlő elve a beletörődő alkalmazkodás. Ez pedig fájóan kevés attól a lénytől, amelyik az evolúció csúcsát képviseli ezen a bolygón.

Szóval? Mit várnánk el az oktatástól ideális esetben? A választ hosszasan lehetne taglalni. De ha lényegre törünk, akkor ezt: az egyéni tehetségek felismerését és kibontakoztatását. A társadalomnak nem jobb fogaskerekekre, nem készségesebb birkákra van szüksége, hanem tehetségekre. Olyan tehetségekre, akik tisztában vannak a saját tehetségükkel és tudnak is élni vele. Akik nemcsak arra alkalmasak, hogy tovább működtessenek egy régi, lerobbant, rozsdaette gépezetet, hanem arra is, hogy egy új, sokkal jobb gépet építsenek helyette.

Egy ilyen oktatási rendszer persze iszonyúan erőforrás-igényes lenne. Mármint, ha a mostanival hasonlítjuk össze. Ám mielőtt még visszarettennénk ettől, gondolkodjunk el valamin! Lényegében a modern világ összes problémája az oktatásban gyökerezik. Pontosabban, annak hiányosságaiban. Az összes. Vehetjük a gazdasági válságot, a klímaválságot, a migrációs válságot, az összes létező szociális problémát. Valahol mindegyik mögött az oktatási rendszer elégtelensége húzódik meg. Ez a rossz hír. A még rosszabb hír az, hogy maszatolhatunk bármennyit a tünetek enyhítésével - a végső megoldás mindegyik esetében az oktatás. Akkor most tegyük fel újra a kérdést: mennyi pénz, mennyi erőforrás túl nagy ár azért, hogy valóban megoldjuk az emberiség problémáit? Biztos nem annyi, mint amennyire ténylegesen szükség lenne.

Nézzünk szembe a kíméletlen szükségszerűséggel: az oktatást elsődleges nemzeti prioritássá kellene tennünk. Akkor is, ha tudjuk, hogy nem rövidtávú megoldás. Tán magával az emberiséggel egyidős problémánk, hogy miközben azt gondoljuk, nincs sem időnk, sem erőforrásunk a hosszútávú megoldásra, újabb és újabb erőforrásokat fordítunk a tünetek rövidtávú enyhítésére. Mi lenne, ha ez egyszer okosabbak lennénk a tegnapi önmagunknál? Időszerűnek tűnik, mert az élet egyre kevésbé hagy nekünk választási lehetőséget .