Mit tanítsunk a gyerekeknek a szeretetről?


Valamikor sok évvel ezelőtt készült egy dokumentumfilm, ami egy palesztin és egy izraeli zsidó nő megismerkedését, találkozásaikat mutatta be. A két nőnek valójában esze ágában sem volt megismerkedni egymással, a film készítői hozták össze őket. Volt még egy közös nevezőjük: mindketten olyan anyák voltak, akiknek a fia elesett a háborúban. A zsidó nő fiát a palesztinok ölték meg, a palesztin nő fiát pedig az izraeli hadsereg.

Ezek után sejthető, milyen volt az első találkozás. Két ősellenség állt egymással szemben, két anyatigris. Két olyan nő, aki azt gondolta, hogy a másik a fia gyilkosaihoz tartozik. Mondhatnánk, hogy jeges volt a hangulat, de az igazság sokkal inkább az, hogy szikrázott a levegő. Nem jelenthető ki egyértelműen, hogy meg tudták volna fojtani egymást egy kanál vízben, de nagyon messze biztos nem voltak tőle.

Aztán, ha keservesen is, de elindult közöttük valami. Kénytelen-kelletlen megpróbáltak beszélgetni egymással. A feszültség, amit az első találkozáskor szinte vágni lehetett közöttük, lassacskán oldódni kezdett. Ahogy egyre többet tudtak meg egymásról, egyre több hasonlóságot fedeztek fel. Mindketten egyformán szenvedtek. Mindketten a háború ellen voltak. Mindketten békét akartak. A történet előrehaladtával pedig a kezdeti ősellenségek lassan barátokká változtak. Felismerték, hogy valójában nem egymással van bajuk. Azokkal van bajuk, akik a háborút csinálják, mindegy, melyik oldalon állnak.

Mi a tanulság? Valami, ami annyira fontos, hogy muszáj kiemelni:

A NEHEZTELÉS, A HARAG, A GYŰLÖLET A KOMMUNIKÁCIÓRA VALÓ KÉPTELENSÉG.

Ez nem azt jelenti, hogy nem érezhetünk haragot pusztán azért, amit a másik tett. De ha képtelenek vagyunk túllépni rajta, ha nem tudjuk rendezni a helyzetet, nem tudunk megbocsátani, az bizony a kommunikációra való képtelenség miatt van.

Ez olyasmi, amit nagyon hosszan lehetne fejtegetni. De nem szeretnénk túl hosszúra nyújtani. Meghagyjuk mindenkinek a lehetőséget, hogy elemezze, hogy pro és kontra érveket keressen. Amire most összpontosítanánk, az a fenti kijelentés inverze:

A SZERETET VALÓJÁBAN A KOMMUNIKÁCIÓ KÉPESSÉGE.

Ahhoz viszont, hogy ezt megértsük, tisztáznunk kell, mi a kommunikáció. Amikor beszélünk valakihez, írunk neki vagy valamilyen módon jelzünk feléje, az még nem feltétlenül kommunikáció. Csak a kommunikációra tett kísérlet, erőfeszítés. Ahhoz, hogy valóban kommunikáció legyen belőle, szükséges a másik fél befogadása. És itt a kulcs. Ahhoz, hogy a befogadás valóban megtörténjen, szükség van valamire. Ezt a valamit egy szóval leírhatjuk:

MEGÉRTÉS

Annyira vagyok hajlandó befogadni, amennyire képes vagyok megérteni. Fontos, hogy a megértés nem feltétlenül egyetértés. Nem kell egyetértenem ahhoz, hogy megértsem a másikat. De ha megértem, akkor kommunikálunk. A kommunikáció pedig hozza magával a szeretetet. Anélkül, hogy külön törekednénk rá.

A megértés azt sem jelenti, hogy elnéző vagy megengedő vagyok olyasmivel kapcsolatban, amivel nem kéne annak lennem. Van, amit meg kell gátolni és néha van, hogy valamit meg is kell torolni. De sem a megállítás, sem a megtorlás nem ok arra, hogy haragudjunk vagy gyűlöljünk. Nehéz? Az. Mindig sikerül? Biztosan nem. De minél inkább törekszünk rá, annál erősebbé válunk.

Amikor az ember helytelen dolgokat mond vagy tesz, az azért van, mert harcol. A múltjával, a sérüléseivel, a frusztrációival, a bűntudatával. Ha úgy tetszik: a démonaival. A csúnya dolgok, amiket esetleg nekünk mond, valójában nem nekünk szólnak. Hanem ezeknek a “démonoknak”. Ha ezt felismerjük, akkor hatalmas lépést tettünk annak irányába, hogy megértsük az Embert.

Aki szeretni tud, az képes megérteni. Aki képes megérteni, az tud szeretni. Aki szereti az embereket, az szereti az életet is. Az élet pedig olyan, hogy akár szeretjük, akár utáljuk, viszonozza. Ezt kéne minden gyereknek megtanítani.