Mi az oktatás célja?


Ez könnyű: az, hogy valakit megtanítsunk valamire. Igaz. De ez olyan, mintha azt mondanánk: az ebéd célja az, hogy megegyük. Oké, de miért? Ha ezt nem tisztázzuk, lényegében bármi alkalmas ebédnek, amit el tudunk rágni és le tudunk nyelni. Ugyanígy, bármit nevezhetnénk oktatásnak, ami eléri, hogy az illető tudjon valamit, amit korábban nem tudott.

De akkor hogyan szelektálunk? Mert azért csak nem mindegy, mit tanítunk. Az pláne nem, hogyan tanítjuk. Ha nem tisztázzuk a mögöttes miértet, akkor hogyan fogjuk kiértékelni magát az oktatást? Mi alapján döntjük el, mennyire volt hasznos? Mennyire volt értékes az a 8 év, az a 4 év, az újabb 4 év? A bizonyítvány alapján? A diploma alapján? Na és mit mér a bizonyítvány? Mit tanúsít a diploma?

Persze, mondhatjuk: a diploma tanúsítja, hogy az illető szakember lett. De ez valójában az állam, a vállalatok, az intézmények célja. Az ő elvárásuk, hogy az oktatási rendszer szakembereket termeljen ki számukra. Mi van az egyénnel? Azzal, akit oktatni próbálunk? Mi az ő célja azzal, hogy oktatásban részesül? Az, hogy szakember legyen? Ezzel még mindig ott tartunk, hogy az ebéd célja az, hogy megegyük. Miért akarna bárki is szakember lenni? A “szakember” csak egy címke. Egy titulus. Nem csinál semmit azon túl, hogy jól mutat a CV-ben vagy a névjegykártyán.

Az oktatás célja az, hogy szabadabbá tegyen. Azáltal, hogy képes(ebb)é tesz valamire. Ez lehet a megfigyelés, a gondolkodás, a döntés, a cselekvés képessége egyaránt. Minél inkább képes valaki ezekre, annál szabadabb.

Az ember nem azért megy iskolába, hogy bizonyítványt, diplomát szerezzen. Még akkor sem, ha ezt mondja. Azért megy iskolába, mert szabadabb akar lenni. Ha lesz egy jó szakmája, ami élvezetesebb munkát és nagyobb fizetést garantál, az egy kicsit több szabadság. Ha megtanul írni, olvasni, számolni, az egy kicsit nagyobb szabadság. Ha Shakespeare-t tanulmányozva jobban megérti az életet és az emberi viselkedést, az egy kicsit nagyobb szabadság. Amikor bemagolja az évszámokat vagy József Attila életét… attól nem lesz szabadabb.

Az oktatásnak ezt a két kérdést kellene nagyon gondosan megválaszolnia: mit oktassunk, illetve hogyan oktassuk, hogy az tényleg szabadabbá tegye az egyént? Ha e két kérdés alapján vizsgáljuk meg az oktatást, az alábbi következtetésekre juthatunk:

- vannak dolgok, amelyeket teljesen feleslegesen oktatunk, mert nem járulnak hozzá a nagyobb szabadsághoz

- vannak dolgok, amelyeket nem jól oktatunk, azért nem járulnak hozzá a nagyobb szabadsághoz

- vannak dolgok, amelyeket nem oktatunk, pedig kellene, mert sokkal járulnának hozzá a nagyobb szabadsághoz

Felmerülhet a kérdés: mi van azzal a gyerekkel, akinek mindent szabad és akinek ez jól láthatóan nem tesz jót? Tisztázzunk két dolgot! Először is: a szabadság fogalma kizárólag korlátok között értelmezhető. A végtelen szabadság valójában nulla szabadság. Ezért beszélünk arról, hogy “szabadabb”, nem pedig arról, hogy “szabad”

Ami viszont ennél is fontosabb: nem véletlenül tettünk egyenlőségjelet a képesség és a szabadság közé. A valódi szabadság magában foglalja annak képességét, hogy tudunk bánni vele. Adni valakinek százmillió forintot úgy, hogy nem tud bánni a pénzzel - ez nem szabadság. Csak a szabadság illúziója. Adni valakinek rengeteg szabadidőt úgy, hogy nem tud igazán mihez kezdeni vele - ez megintcsak a szabadság illúziója. A szabadság együtt jár a képességgel, hogy tudunk élni vele.

Honnan tudjuk, hogy valaki tényleg szabadabb lett? Fogasnak tűnő kérdés, de valójában egyszerű. Onnan, hogy boldogabb is lett. Ha valaki szabadnak érzi magát, akkor boldog is. Aki boldogtalan, az nem szabad. Akkor se, ha amúgy szabadnak tűnik. A szabadsághoz hozzátartozik a gondolatok szabadsága is. A legtöbb ember pedig épp a gondolatainak a foglya. Ha jobb embereket, jobb társadalmat, jobb civilizációt, jobb kultúrát akarunk, akkor szabadabbá kell tenni az embereket. Legfőképp megfelelő oktatással. Ez nem könnyű. De nem is bonyolult.