Irénke néni titka avagy Mi tesz egy pedagógust legendává?
Néhány hete volt a 36 éves általános iskolai osztálytalálkozónk. Bizony, még pár év és Yoda mester átadja majd a helyét a buszon. A találkozóra meghívtuk a két alsós tanítónőnket, Irénke nénit és Éva nénit. Szerencsére mindketten jó egészségi állapotnak örvendenek és boldogan fogadták el a meghívást. Mi pedig ettől lettünk boldogok.
Irénke néni volt annak idején az osztályfőnökünk. Így neki jutott a feladat, hogy rögtönzött osztályfőnöki órát tartson egykori kedvenceinek. Irénke néni sosem volt jó csalódás okozásból, most sem sikerült neki. Olyan visszaemlékezést adott elő, hogy felváltva nevettünk és törölgettük a könnyeinket. Meg az állunkat keresgéltük a régi terem padlóján. Mert Irénke néni memóriája valami sokkoló. Olyan dolgokra emlékszik, amire mi halványan sem. Elképesztő volt figyelni, hallgatni - és közben megtapasztalni, mennyi hála van a szívünkben iránta.
Azóta is sokszor eszembe jut. És felmerül bennem a kérdés: vajon mi volt Irénke néni titka? Minek köszönhető, hogy kivétel nélkül mindannyian jó szívvel gondolunk rá? Mi teszi különlegessé az Irénke nénihez hasonló pedagóguslegendákat? Mit tudnak ők, amivel ekkora hatást gyakorolnak a tanítványaikra? Talán sok mindent. Lehet, hogy a titkuk nagyon is összetett. De van két dolog, ami közös bennük. És biztos vagyok abban, hogy ha egy pedagógus “csak” ezt a két dolgot tudja, azzal már esélyes arra, hogy bekerüljön a legendák csarnokába.
Elvárások
Ha visszaemlékezünk arra, milyennek láttuk annak idején, gyerekfejjel Irénke nénit, legelőször az jut eszünkbe, hogy szigorúnak. Ez nyilván alkati kérdés is, Irénke néni sosem volt az a vicces típus. De nem ez a lényeg. Az, hogy egy pedagógus mennyire vidám vagy éppen komoly, másodlagos. Ami igazán számít, az az, hogy mit vár el a diákjaitól?
Irénke néni sokat. Ő követelt. Mindig magasra tette a lécet. A találkozón elmesélte, hogy egyik alkalommal, amikor a regnáló oktatási minisztérium azzal kísérletezett, hogy délelőttre tették a napközit és délutánra az oktatást, annyira meghajtott minket, hogy 4 óra magasságában Imi barátom kapitulált. Lehajtotta a fejét a padra és elaludt. Irénke néni meg is ijedt attól, hogy talán túltolta a biciklit. Attól pláne, hogy Imi anyukája mit fog szólni. De az elvárásaiból nem adott lejjebb.
A kiemelkedően jó pedagógusok sokat várnak el. Ez kölökfejjel ott és akkor nem feltétlenül szimpatikus. Mégis, az ilyen pedagógusok közös nevezője, hogy nemcsak utólag válnak a szívünknek kedvessé. Mert a gyerek nem hülye. Még akkor sem, ha teteti. Belül pontosan tudja, érzi, ki az, aki tényleg jót akar neki. De ahhoz, hogy ez teljesüljön, kell az a másik dolog is.
Feltétel nélküli szeretet
A követelés, az elvárás fontos. De majdnem mindenkinek van emléke olyan pedagógusról, aki ugyan sokat várt, mégis, inkább tűnt kegyetlennek, mint legendának. Ez azért van, mert hiányzott belőle ez a másik összetevő. Teljesen más sokat várni azért, hogy igazam legyen vagy azért, mert tényleg jót akarok. Utóbbihoz kell a feltétel nélküli szeretet.
Manapság nem nagy erőfeszítés maximalista szülőkre bukkanni. Akik iszonyúan sokat várnak el csemetéjüktől. 5.5-es átlagot, különórát, szakkört, edzést. Sajnos az sem ritka, hogy az ilyen szülők gyerekei önbizalomhiányosak, szoronganak, ne adj Isten depresszióval küzdenek. Könnyű mindezt a magas elvárások számlájára írni. Esetenként van is benne igazság. De különbség van a magas elvárás és az indokolatlan elvárás között. A különbség pedig a szülő személyiségében keresendő.
A szülői maximalizmus hátterében gyakran a bizonytalanság húzódik meg. És nem ritka, hogy ennek a bizonytalanságnak a feltételes szeretet a kísérője. Vagyis a szülő akkor képes szeretetet érezni és mutatni, amikor szeme fénye megugorja az elvárásokat. Ez nagyjából egyenes út a megfelelési kényszerhez. A lelki egészség alapvető kritériuma az a bizonyosság, hogy önmagam miatt szeretnek, nem a teljesítményem miatt.
De vissza a pedagógusokhoz! a kitérő csak azért kellett, hogy lássuk: a magas elvárás önmagában nem elegendő. Kell az a valami is, amit feltétel nélküli szeretetnek éppúgy nevezhetünk, mint mély empátiának. És tényleg mindkettőre szükség van. A nagyfokú szeretet elvárások hiányában gyengének fogja láttatni a pedagógust. A magas elvárások szeretet, empátia nélkül pedig diktátort csinálnak belőle.
Mi kell ahhoz, hogy valakiben mindkettő meglegyen? Erő. Az elvárások és az empátia kombinációja erős személyiséget kíván. Mi teszi a személyiséget erőssé? A cél iránti elkötelezettség. Mit tekinthetünk jó célnak egy pedagógus számára? Sziklaszilárd meggyőződésem, hogy valami ilyesmit:
A LEHETŐ LEGTÖBB BIZONYOSSÁGOT ADNI A GYEREKNEK, A TANULÓNAK, A HALLGATÓNAK. BIZONYOSSÁGOT ÖNMAGÁBAN, BIZONYOSSÁGOT ABBAN, AMIT MEGTANULT - BIZONYOSSÁGOT ABBAN, HOGY MEG TUD MAJD BIRKÓZNI AZ ÉLET KIHÍVÁSAIVAL.
Egy régi mondás szerint a jó ápoló az embereket szereti, nem az ápolást. Valahol ez a pedagógusra is igaz kellene legyen. A pedagóguslegenda a gyerekeket szereti, nem a tanítást. Mint Irénke néni. Amíg élünk, hálásak leszünk neki.