Csak néznek, mint a moziban?
Vannak dolgok az életben, amik saját jogon romlanak el. Ilyen, amikor odaégetjük az ételt, úgy bevágjuk az ajtót, hogy az üveg új életre kel benne vagy amikor valaki módszeresen teszi tönkre a saját egészségét. És vannak dolgok, amik nem önmagukban, hanem a körülmények kontextusában válnak egyre rosszabbá. Ilyen mondjuk a céllövölde a búcsúban - nem vált rosszabbá. csak a világ annyira megváltozott körülötte, hogy már alig érdekel valakit.
Az oktatási rendszer egyik, egyre égetőbb problémája inkább ez utóbbihoz hasonlít. Vitatkozhatunk arról, mennyit romlott az oktatás színvonala az elmúlt évtizedekben. De a minőség objektív változásánál sokkal fontosabb a környezet, a körülmények megváltozása. A kontextus az, ami miatt ma az oktatás rosszabb fényben tűnik fel, mint amilyen valójában.
Kezdjük a feketelevessel! De mielőtt még belecsapnánk, szeretnénk nyomatékosan hangsúlyozni: sem a bántás, sem a pedagógusok erőfeszítésének a kritizálása nem cél. Ha a pedagógustársadalom tiszteletéről és megbecsüléséről van szó, szerénykedés nélkül soroljuk magunkat a legfelső 5%-ba. Meggyőződéssel hisszük, hogy a virágzó közösségeket az oktatás építi. Ilyenformán pedig egy virágzó társadalom elsődleges építészei a pedagógusok. Aki ezt nem érti, annak erőfeszítéseket kell tennie arra, hogy jobban értse az élet összefüggéseit.
De bármekkora is a nagyrabecsülésünk, vannak tények, amelyekkel muszáj szembenéznünk. Ilyen tény az is, hogy a (még mindig) alkalmazásban lévő frontális oktatás passzivitásra kondicionál. Ez 50 éve is így volt. Csak azóta sokat változott a világ. Nem mindenben előnyére. Az akkori passzivitásra kondicionálást nagy mértékben ellensúlyozta az akkori életmód általános aktivitása. Igen, sokszorosan lerágott csont, de akkoriban a gyerekek rohangáltak, bicikliztek, fára másztak, fociztak. Most ülnek egy képernyő előtt és a Fortnite-ot nyüstölik. Jobb esetben. Mert még ennél is rosszabb, ha random YouTube videókat bámulnak órákon keresztül.
Így az, ami régen nem volt akkora baj, most elég nagy baj lett. Mert a társadalomnak résztvevőkre van szüksége, nem nézőkre. A társadalom nem egy luxus óceánjáró hajó, amin vannak utasok és van a legénység. Itt csak legénység van. Illetve csak annak kéne lennie. Méghozzá felkészült, kompetens legénységnek. És ki tenné kompetenssé ezt a legénységet, ha nem a pedagógusok? Ezért is annyira abszurd és szomorú egyben, hogy nem becsülik meg őket sokkal jobban.
De hisszük, hogy nemcsak a társadalmi megítélésnek kell gyökeresen megváltoznia. A pedagógusok is sokat tehetnek annak érdekében, hogy ezt elősegítsék. Legfőképp azzal, ha a részvételt teszik az oktatás alapjává. Persze, ezt sokkal könnyebb mondani. Hogyan várhatnánk részvételt azoktól a diákoktól, akiknek a közönye minden képzeletet felülmúl?
Legfőképp úgy, hogy megkérdezzük a véleményüket. Az iskoláról, a tantárgyakról, a tanárokról. Ha el tudjuk érni, hogy őszintén megnyíljanak, annak két következménye biztosan lesz. Az egyik, hogy nagyon nem tetszik majd, amit mondanak. A másik, hogy (amennyiben képesek vagyunk befogadó és nem védekező hozzáállást tanúsítani) nagyon tanulságos lesz.
Valójában lesz még egy hozadéka: elkezdenek résztvevővé válni. Már nemcsak nézők, nemcsak utasok lesznek. És minél gyakrabban vagyunk kíváncsiak a véleményükre, a gondolataikra, a javaslataikra, annál inkább résztvevővé válnak. Előre elnézést kérünk mindenkitől, akit megbántunk a nézőpontunkkal. De meggyőződésünk, hogy fontosabb az, hogy Tibike mit gondol a Nemzeti dalról, mint az, hogy tudja-e kívülről. Persze a kettő nem zárja ki egymást.
Ezek a gyerekek nem tanulni utálnak. Azt utálják, ahogy és amire tanítani próbáljuk őket. Aki a hetvenes, nyolcvanas években volt gyerek, talán nem is tudja elképzelni, mennyi bizonytalanság, kétely, frusztráció munkál a mai gyerekekben. Nem az ő hibájuk, hogy ilyen világot teremtettünk számukra. Próbáljuk átérezni, mivel kell megküzdeniük és segítsünk nekik abban, hogy minél inkább résztvevőkké tudjanak válni!