Veled van az Erő


A múlt héten abban a kiváltságban részesültem, hogy Felföldi László pécsi megyéspüspök felkérésére előadást tarthattam a Pécsi Egyházmegye mintegy 450 pedagógusának. Az előadásra a pedagógusnapi ünnepség kapcsán került sor és szerénytelenség nélkül állíthatom: remekül sikerült és hatalmas tetszést aratott. Több, mint 20 éve tartok előadásokat, képzéseket, de ekkora tapsot még soha, sehol nem kaptam. Csak remélem, hogy a résztvevőknek legalább akkora élményt jelentett az előadás, mint amekkora élményt számomra okozott, hogy ott lehettem és megtapasztalhattam a pedagógus közösség erejét.


És ez az, amiről úgy gondoltam, hogy nem mehetek el mellette szó nélkül. Mert a teremben valami elképesztő mértékű (és tegyük hozzá: pozitív) energiát lehetett érzékelni. Amiről aztán csak utólag jutott eszembe: valójában mekkora erőt képviselnek a pedagógusok? Meggyőződésem, hogy óriásit. Messze-messze nagyobbat annál, mint amit esetleg feltételeznek magukról. Ezért gondoltam, hogy ez olyasmi, amiről érdemes írni.

Persze, tudom: a tömeg mindig nagyobb erőt képvisel, mint az egyén. De teljesen más az a mennyiségi erő, ami pusztán a tömeg méretéből és tehetetlenségéből fakad, illetve az a minőségi erő, ami abból ered, hogy a tömeg (és annak tagjai) mekkora hatással képesek lenni a környezetükre. Itt pedig egyértelműen ez utóbbiról beszélünk. A minőségi erőt a csoport tagjainak a képessége generálja.

Jó, de mi a helyzet akkor, amikor egymagam vagyok? Hát, olyankor nehezebb. És ha ezzel le is tudtuk volna a kérdést, akkor eleve felesleges lett volna belekezdeni ebbe a cikkbe. De nyilván nem tudjuk le, mert az igazság nem odaát van, hanem mélyebben. Úgyhogy ássunk utána Ha nem félünk attól, milyen mély a nyúl ürege, érdekes dolgokra bukkanhatunk.

A kultúránk (és nemcsak a miénk) úgy működik, hogy az önértékelésünk jelentős mértékben attól függ, mennyire becsül minket a környezetünk. A “jelentős mértékben” ebben az esetben inkább irodalmi fordulat - szinte egyenlőségjelet tehetünk a két dolog közé. Tisztelet a kivételnek. Ám vegyünk észre valamit: ez nem egy fizikai törvényszerűség. Ez csak egy szokás. Tegyük hozzá, ritka rossz szokás.

Napjainkban a pedagógusok megbecsültsége… Hát, maradjunk annyiban, hogy jelentősen elmarad az elvárhatótól. Ez pedig sokuk számára okoz kisebb-nagyobb önértékelési zavart. Valójában a pedagógusokat manapság oly gyakran kísértő kiégéshez is elég sok köze van ennek az alulértékeltségnek.

De mi lenne, ha egy pedagógus képes lenne függetleníteni önértékelését a környezeti megbecsültségtől? Mi lenne, ha azt mondaná magának, ami egyébként a pőre igazság: én építem a kultúrát, a civilizációt, a társadalmat. Én vagyok az, aki a jövő generációit felkészíti az életre. Lehetne ezt jobban is csinálni? Egészen biztosan. És van rá jelentkező? Nahát, hova tűnt hirtelen mindenki?

Nem cél, hogy egy pedagógus öntelt legyen. De az nagyon is cél, hogy büszke legyen mind az erőfeszítéseire, mind az eredményeire. Soha, semmilyen körülmények között nem vagyok hajlandó lemondani arról a meggyőződésemről, hogy a pedagógusok különleges lények. Ezzel nem mások fölé szeretném helyezni őket. Csak arra próbálok minden lehetséges helyen rávilágítani, hogy amilyen mértékben a pedagógusok kudarcot vallanak és feladják, olyan mértékben cseszhetjük. Semmi más nem fog segíteni.

Évtizedek óta vissza-visszatérő téma, hogy milyen társadalomban élünk. Volt már szó energia-alapú társadalomról, információ-alapú társadalomról, munka-alapú társadalomról, de kapott szavazatokat a hatékonyság-alapú társadalom is. Utóbbit jómagam is sokáig hirdettem. Tévedtem. Mert a virágzó jövő biztosítéka az, ha minél többen ismerjük fel: oktatás-alapú társadalomra van szükségünk. Minden más ennek a függvénye.

Hiszem, hogy eljön majd az idő, amikor a pedagógusok megkapják azt az elismerést és megbecsültséget a társadalomtól, ami valójában járna nekik. De ahhoz, hogy ez valóra válhasson, itt és most a pedagógusoknak kell megadniuk ugyanezt a megbecsültséget és elismerést. Egymásnak és legfőképp önmaguknak. Mayer Amschel Rotschild, az egykori dinasztia alapító híres mondása szerint: ha az erő látszatát kelted, az emberek erőt adnak a kezedbe. Tudom, hogy ő teljesen másra gondolt, de attól még ide is érvényes. Ha a pedagógusok hisznek abban, hogy erősek, a környezetük is egyre inkább hinni fog benne. Ha létezik játék, amiben végül mindenki csak nyer, akkor ez pont olyan.