Mit leshetnek el a pedagógusok a vezetőktől?


Erzsi néni matematikát és éneket tanít egy falusi iskolában. Az iskola városinak kicsi, falusinak nagy. Valahol a kettő között helyezkedik el. A diákok egy jelentékeny részét bátran titulálhatjuk problémásnak, főként a társadalmi helyzetük okán. A motiváció nagyon ritka vendég közöttük, szóval, az intézmény nem az a kimondott pedagógus-paradicsom.

Erzsi néni óráin a fegyelem lényegében ismeretlen fogalom. Pedig ő mindent megpróbál. Nem telik el úgy óra, hogy ne kelljen kiabálnia, néha az asztalt is csapkodja és rendszeresen fenyegeti meg a rendbontókat, hogy egyest vagy szaktanárit kapnak. Aztán szinte sosem kapnak. A helyzet pedig semmit nem javul. Valószínűleg inkább rosszabbodik. Erzsi néni idegállapota biztosan.

Valójában iszonyú lehet így dolgozni. És ebből nem kell olyan sok, hogy az ember kiégjen. Akinek egy pici kis tapasztalata is van, az már kitalálta, mi a baj. Erzsi néni fenyegetőzik – de aztán nem váltja valóra a fenyegetéseit. A gyerekek pedig már nem veszik komolyan. Erre szokás azt mondani, hogy a következetesség hiánya.

Erzsi nénit (és a sok, hozzá hasonló pedagógust) persze meg lehet érteni. Nem szívesen okoznak fájdalmat. Ezért megpróbálják azzal megúszni, hogy csak fenyegetnek a fájdalommal. De nem tudják valóra váltani a fenyegetéseiket. Így viszont tehetetlennek érzik magukat. A tehetetlenségtől pedig kiborulnak. És ezzel érkezünk meg a probléma valódi gyökeréhez.

A tanítás bizonyos mértékig vezetés. Akkor tudunk eredményesen tanítani, ha a gyerekek hajlandóak követni bennünket. Ezért jó, ha ismerjük az alábbi törvényszerűséget:

Az emberek nem a jókat követik. De nem is a rosszakat. Az emberek nem az okosakat követik. De nem is a butákat. Az emberek az erőseket követik.

Ez a szörnyű, kérlelhetetlen igazság. Egy pedagógus lehet okos, lehet jó – de elsősorban erősnek kell lennie. De fontos, hogy ezt jól értsük. Az erős pedagógus nem egyenlő a félelmetessel, akitől rettegnek a diákok. Lehet, hogy a félelmetes pedagógus erős is. És bár nem gondoljuk, hogy a tanártól való rettegés lenne az oktatás ideális állapota, annál, hogy az órák anarchiába fulladnak, a pedagógus pedig kikészül, valószínűleg még ez is jobb.

Az viszont biztos, hogy fenyegetni, aztán nem tenni semmit – ez a gyengeség üzenetét küldi a gyerekek felé. Valójában még mindig jobb nem fenyegetni és nem tenni semmit, mint fenyegetni és ennek ellenére nem tenni semmit. Erzsi néni biztosan nem alapvetően gyenge. Ha az lenne, már rég felmondott volna. A módszere tünteti fel gyengének. Ettől pedig egy ereszkedő spirálba került, ami egyre rosszabb lett.

Az erőhöz hozzátartozik az arra való hajlandóság, hogy használjuk. A fentebb idézett törvényszerűségnek pedig van egy ördögi folyománya: minél inkább hajlandóak vagyunk erőt alkalmazni, annál ritkábban lesz szükség arra, hogy ténylegesen használnunk is kelljen. Ez a magyarázat arra, hogyan lehet egyes pedagógusoknak tekintélyük anélkül, hogy különösebben fenyegetőzniük kellene.

Minden eredményes pedagógus, edző és szülő közös nevezője, hogy hajlandóak fájdalmat okozni. Nem elsősorban büntetés céljából, hanem a fejlődés érdekében. Az igazán kiemelkedők pedig úgy képesek erre, hogy közben nem kell érzelmileg eltávolodniuk a gyerektől. Magyarán, nem kell dühössé vagy ellenségessé válniuk csak azért, mert úgy könnyebb fájdalmat okozni. Képesek úgy fájdalmat okozni, hogy közben végig fenntartják a szeretetüket. Ez egyáltalán nem könnyű, mert nagyon erősnek kell hozzá lenni. De megtanulható. És ha mi magunk hajlandóak vagyunk fejlődni, a gyerekektől is jogosabban várhatjuk el ugyanezt.