Egy radikális nézőpont az oktatásról 3. rész

Szabó Gábor 2022-10-19

Az első részben arról írtunk, hogy az oktatásnak valamilyen tevékenységben kell(ene) végződnie. Vagyis akkor beszélhetünk oktatásról, ha annak végeztével tudok csinálni valamit, amit előtte nem tudtam. Elsajátítottam egy készséget. Újra hangsúlyozzuk: az évszámok, a bauxitbányák, valamint a sápkóros üzbég csillárfestők felsorolását nem tekintjük készségnek. Arról, hogy szerintünk a XXI. század eleje leginkább milyen készségek elsajátítását tenné szükségessé, a második részben írtunk. A téma lezárásaként pedig nézzük meg, mi volna még nagyon is kívánatos az oktatás részéről így 2022 táján!

Tessék vigyázni, az ajtók záródnak! Ez a cikksorozatunk harmadik, abbahagyó része. Azért nem befejező, mert ezt a témát (is) csak abbahagyni lehet, befejezni nem.


A tanulók együttműködése


A tanulás önkéntes tevékenység. Senkit nem lehet megtanítani semmire, hacsak ő maga nem működik közre ebben. Az idomítás, a kondicionálás egy teljesen más dolog. Idomítani lehet valakit akarata ellenére is. De biztosak vagyunk benne, hogy jóérzésű emberek számára az idomítás nem opció. Akkor pedig marad az önkéntesség.

Ma az oktatásban az egyik legnagyobb probléma, hogy a gyerekek egyre nehezebben kezelhetők. Hogy miért, az egy összetett probléma. Mindenképpen benne van az általánosan nem jó irányba változó családi háttér (tisztelet a kivételnek), de benne van az informatikai eszközök és az internet generálta nagyobb szabadságtudat is. Hogy melyik mennyire jó vagy rossz, arról hosszan és külön lehetne értekezni. De akármi is a véleményünk, nem változtat azon, hogy ez a helyzet.

Van viszont valami, amire a többség nem gondol. A problémát nem önmagában az okozza, hogy a gyerekek egyre nehezebben kezelhetőek. Hanem az, hogy a pedagógusokat arra képezték/képezik ki, hogyan tudják kezelni a maiaknál jóval kezelhetőbb gyerekeket. Magyarán, a pedagógusok felkészítése nem követi a megváltozott állapotokat.

Az emberek irányítása egy képesség. Ha egy adott csoportot nem tudok megfelelő módon irányítani, azt magyarázhatom azzal, hogy nem elég irányíthatóak. De nézhetném onnan is, hogy ahhoz a csoporthoz az én irányítási képességem nem elégséges, fejlődnöm kellene ezen a téren. Minél magasabb szinten vagyok képes irányítani, annál nehezebb esetekkel is elboldogulok.

Csupa nagybetűs rész következik! Ez még halványan sem a pedagógusok kritikája. Ez annak a rendszernek a kritikája, amelyik a felkészítésüket végzi. De ez nem elégedetlenkedős, fröcsögős kritika. Hidegvérű ténymegállapítás. Egy problémás gyerek magasabb szintű irányítási készséget igényel. Sok problémás gyerek még magasabbat. Vannak pedagógusok, akiknek ez velük születetten, ösztönösen megy. De nem indulhatunk ki belőlük. A többséget meg kell rá tanítani. Akár utólag is.

Az együttműködés alapja


Az együttműködés alapja az egyetértés. Olyan mértékig vagyok hajlandó együttműködni, amennyire egyetértek. Persze az együttműködés elérésének van egy másik módja is. Az apátia. Ha valakit apátiába tudok taszítani, az engedelmeskedni fog. Ez ugyan kényelmes, de hosszabb távon senkinek nem válik hasznára. Egyetlen nemzet sem képes profitálni azokból, akik azért engedelmeskednek, mert képtelenek nem engedelmeskedni. Az erős nemzetet erős emberek alkotják. Képesek gondolkodni, van véleményük és akkor működnek együtt, ha egyetértenek valamivel. Vegyük észre: az ilyen emberek nehezebben kezelhetőek, mint apatikus társaik. Ezért fontos annyira, hogy a kívánatos cél nem a könnyen irányítható emberek, hanem a magas szintű irányítási képesség.

A gyerekek annyira fognak tanulni, amennyire egyetértenek azzal, hogy tanulniuk kell. Annyira fognak egyetérteni vele, amennyire azt érzik, hogy ez miattuk van. Hogy az ő érdekeiket szolgálja. És akkor most jöjjön egy nagy, kellően gusztustalan, visszataszító béka, amit le kéne nyelnünk. Az előbb azt írtuk: érzik, hogy miattuk van. Az kevés, ha csak tudják. Valójában, ha valamiről “tudom”, hogy miattam van, de nem érzem, akkor nem hiszem el. Akiben most kétségek merültek fel, bátran idézzen fel olyan emlékeket a gyerekkorából, amikor a szülei “az ő érdekében” megállították vagy megakadályozták valamiben! Lehet, utólag rájöttünk, hogy Anyának és Apának igaza volt. Na de ott és akkor…? Tegye fel a kezét, aki nem volt tökéletesen meggyőződve arról, hogy a szülei nem értik meg őt, hogy korlátoltak, maradiak, vaskalaposok! Pedig világosan elmondták, hogy ami történik, a mi érdekünket szolgálja. Tudtuk. Csak nem éreztük.

Az érzés a főnök


Tetszik, nem tetszik: ebben az ügyben az érzés a főnök. A gyereknek nem elég “tudnia”, hogy a tanulás az ő érdekeit szolgálja. Éreznie is kell. De miből fogja érezni? Ez valójában nem bonyolult. Akkor érzem úgy, hogy valami rólam szól, ha azt érzem, hogy fontos vagyok. És miből érzem azt, hogy fontos vagyok? Abból, hogy egyenrangú félként kezelnek. Abból, hogy fontos a véleményem, hogy fontosak a gondolataim. Abból, hogy fontosak a céljaim, a vágyaim.

Meggyőződésünk, hogy a XXI. század pedagógusainak sokkal többet kellene kérdezniük. És most nem elsősorban a tananyag számonkérésére gondolunk. Sokkal többet kellene kérdezniük a gyerekeket önmagukról. A gondolataikról, a problémáikról, a félelmeikről. Sokkal többször kellene kikérni és meghallgatni a véleményüket. Ebből éreznék, hogy valóban fontosak.

Persze ehhez az (is) kell, hogy a tanterv lehetőséget biztosítson erre. Amíg úgy kell végigvágtáznunk a tananyagon, mint egy beszpídezett orrszarvú, addig ilyesmire esélyünk sincs. Tulajdonképpen újra kell gondolnunk a teljes oktatási rendszerünket.

A XXI. század társadalma technológiai szempontból meglehetősen sikeres. Ami a civilizációs szempontokat illeti… itt jóval árnyaltabb a helyzet. Teljes kudarcról nem beszélhetünk. Civilizációs válságról annál inkább. És amikor egy társadalom annyi sebből vérzik, mint a miénk most, akkor vissza kell hátrálni a kályháig. Ami az oktatás. A virágzó társadalmat az oktatás építi. Ha a társadalom nem virágzik, az oktatást kell újragondolnunk. Nagyon.